Kritika a Világbanknak

Nagyobb szabadságot kell adni a fejlődő országoknak a külföldi segélyek elköltésében - szorgalmazza az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD). A szervezet a napokban adta ki a világ legszegényebb ötven országának helyzetét bemutató éves jelentését, amely kiemelt figyelmet fordít a segélyezési politikára.

A szerzők helytelenítik a Világbank, az IMF és más nyugati donorok azon gyakorlatát, hogy a makrogazdasági stabilizáció, a privatizáció, a pénzügyi és kereskedelmi liberalizáció különböző mérőszámaihoz kötik a támogatások folyósítását. Bár az utóbbi időben valamivel rugalmasabbá váltak a nemzetközi szervezetek, a közelmúltban is előfordult, hogy egyes szegény országok (például Malawi, Zambia és Sierra Leone) segélyeit csökkentették, mert nem teljesültek bizonyos makrogazdasági elvárások.

Az UNCTAD szerint ez a megközelítés azért káros, mert nincs tekintettel az adott országok helyi viszonyaira, a megoldandó gyakorlati problémákra, hanem - a fejlett országok gazdasági-politikai helyzetéből kiindulva - egy sok szempontból irreális modellt próbál rákényszeríteni az afrikai, ázsiai, óceániai vagy karibi szegény országokra. Ehelyett tág teret kellene adni a helyben kidolgozott megoldásoknak, a végrehajtásba pedig a külföldi tanácsadók mellett maximálisan be kellene vonni az adott országok szakembereit - szorgalmazza a jelentés. A világszervezet elemzői elégedetten nyugtázzák, hogy a G8 csoport 2005-ös gleneaglesi csúcsértekezlete is kimondta ezt az elvet; ugyanakkor hozzáteszik, hogy a retorika és a gyakorlat között még óriási szakadék tátong.

A kevés pozitív példa közé sorolják Afganisztán, Uganda, Mozambik és Tanzánia segélyprogramjait; ezek végrehajtásában már meglehetősen nagy szerepet kapnak a helyi hatóságok. A szegény országok segélyezése azért kulcsfontosságú problémája a világgazdaságnak, mert az elmúlt évtizedekben a nemegyszer számottevő gazdasági növekedés dacára sem sikerült jelentősen javítani az ottani lakosság életszínvonalát, ráadásul a tavaly óta tapasztalható élelmiszer-drágulás egy csapásra lenullázott minden korábbi eredményt.

A vizsgált ötven állam lakosságának háromnegyede - azaz most már több mint 580 millió ember - napi két dollárnál kevesebb pénzből él, és az abszolút szegénységben, tehát napi egy dollárnál kevesebből élők száma is csak 2003 óta stabilizálódott. Ez azt jelenti, hogy irreális az ENSZ által kitűzött legfontosabb millenniumi fejlesztési cél megvalósítása: ennek értelmében 1990-2015 között felére kellene csökkenteni a szegények számát. Az élelmiszerek drágulása éppen ezen országok lakosságát érinti a legsúlyosabban. A helyzet közelmúltbeli romlását mutatja, hogy 2007 óta eddig nyolc államban robbantak ki különböző hevességű éhséglázadások.

Takács Gábo