A pénzügyi válság és a verseny

A bankszektorban nem kevesebb versenyre, hanem jobb kockázatkezelésre és prudenciális szabályozásra van szükség. A jelenlegi válság kialakulásában jelentős szerepet játszott a pénzügyi közvetítő rendszer. A kockázatok nem megfelelő felmérése, illetve a kockázatokról közvetített helytelen információk oda vezettek, hogy a hitelezési tevékenységben hosszú távon rossz döntések születhettek.

A válság eddigi tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy a pénzügyi szektor nem megfelelő kockázatvállalása és kockázatkezelése a válság egyik legjelentősebb kiváltó tényezője. Vajon mi okozhatta ezt a rendkívüli mértékű kockázatvállalást? Az egyik lehetséges válasz, hogy a pénzügyi piacokon érvényesülő éles verseny, a befektetők magas elvárásai hajtották a pénzügyi döntéshozókat újabb és újabb kockázatok felé, amelyek egy idő után kezelhetetlenné váltak.

Kézenfekvő megoldásnak tűnhet, hogy ha a verseny élesedése nagyobb kockázatvállalással jár, akkor az utóbbi csökkentése érdekében a verseny korlátozása hatásos eszköznek bizonyulhat. Pontosan ilyen feltételezésekből kiindulva a verseny korábban számos jogrendszerben korlátozottabb teret kaphatott csak - Japánban például a szektor egy időben kivételt képezett a versenyszabályok érvényesítése alól, míg Olaszországban ezek betartatását nem független hatóságra, hanem a szakmai felügyeletre bízták, ami a verseny érdekeinek kevésbé hatásos érvényesítését eredményezte, valamint az átlagot jóval meghaladó árakat.

A pénzügyi piac nem hatékony teljesítményét több fórum is vizsgálta; általában arra jutottak, hogy a verseny hiánya következtében jelentős hatékonysági veszteségek keletkeznek a rendszerben. Nem sikerült azonban a pénzügyi piacokon olyan egyértelmű sajátosságot találni, amely a többi szegmensétől versenyszempontból eltérő kezelést egyértelműen indokolt volna. A válság azonban újra rávilágított a szektor egy olyan jellemzőjére, amely a versenyelemzések kapcsán sem hagyható figyelmen kívül: az iparág bizalmi jellegéből fakadóan az egész szektor stabilitása megrendül, ha az egyik szereplő kilépni kényszerül. A legtöbb piacon a vállalatok általában örülnek, ha egy versenytársuk csődbe jut, hiszen növelhetik piaci részesedésüket. A Chrysler vagy a GM nehézségei a többi autógyártót nem aggasztották (a beígért mentőcsomagok annál inkább). Ezzel szemben a bankok rettegnek a többi hitelintézet csődjétől, mert saját betéteseik bizalmát is elveszíthetik, ahogyan azt a Lehman Brothers bedőlése által kiváltott eseménysor drámaian illusztrálja.

A pénzügyi stabilitás megőrzése fontos érték. A válság által felszínre hozott tapasztalatok viszont nem igazolják, hogy a pénzügyi piacokon a stabilitás megőrzése érdekében vissza kell térni egy alacsonyabb fokú versennyel jellemezhető állapotba. Semmi sem bizonyítja ugyanis azt, hogy a túlzott mértékű kockázatvállalás nem következett volna be akkor, ha az iparág kevésbé kitett a versenynek: a nagyobb nyereség elérése mindig vonzóbbnak tűnik, még akkor is, ha az ágazat egyébként egy jelentős profitot termelő egyensúlyban működik. A megoldás tehát semmi esetre sem a verseny korlátozása, hanem a szakmai, prudenciális felügyelet erősítése. A verseny is hozzájárul ahhoz, hogy a vállalkozások megpróbálkoznak olyan módszerek alkalmazásával - legyenek azok akár kockázatértékeléssel vagy értékesítési technikákkal kapcsolatosak -, amelyek segítségével versenyelőnyt érhetnek el. A pénzügyi szektorban azonban fokozottan figyelemmel kell lenni arra, hogy ezek a verseny szempontjából egyébként pozitív, az innovációt segítő kezdeményezések ne veszélyeztethessék a szegmens stabilitását.

Ennek érdekében biztosítani kell, hogy a szakmai felügyeletek hatékonyabban tudjanak működni, a jelentkező kihívásokra nagyon gyorsan tudjanak reagálni.

A verseny szempontjából pénzügyi válság idején különösen a fúziók elbírálása és az állami támogatások megítélése számít kiemelt kérdésnek. Mindkét esetben kulcsfontosságú a gyorsaság, hiszen az eljárás elhúzódása a tervezett lépés meghiúsulását eredményezheti, és súlyos következményekkel járhat. Azonban nem ez az egyetlen szempont. Fontos például az is, hogy a verseny ne sérüljön indokolatlanul, illetve a támogatás csak az indokolt mértékben segítse a címzettet, hiszen ellenkező esetben indokolatlan versenyelőnybe kerül a többi - egyébként feltehetően egészségesebben gazdálkodó - bankkal szemben.

Az Európai Bizottság által áprilisban közzétett adatok szerint a tagállamok összességében mintegy 3000 milliárd eurót fordítottak a pénzügyi ágazat javára szolgáló garanciarendszerek, kockázatlefedésre létrehozott intézmények és feltőkésítési intézkedések céljára. Ezeknek az óriási összegeknek a felhasználása során természetesen arra is figyelemmel kell lenni, hogy azok se közvetlenül, se közvetve - a szereplők várakozásait alapvetően befolyásolva - ne válthassanak ki piactorzító hatást.

Komoly érvek szólnak tehát a bajban levő bankok megmentése mellett, de a mellett is, hogy ez ne tegyen kárt a versenyben. A pénzügyi válságkezeléssel foglalkozóknak mindkettőt szem előtt kell tartaniuk. Továbbá jobb banki kockázatkezelésre és üzletpolitikára lesz szükség, ezt a prudenciális szabályozás fejlesztése is segítheti.