Előfordulhat, hogy a tervezés lényeges alapinformációi tévesnek bizonyulnak, vagy a gazdasági környezet valamely előre nem látható változása keresztülhúzza a korábbi számításokat, s a cég likviditási pozíciója megrendül, puszta léte is veszélybe kerül.

Ha a céget életképesnek ítélik akkor a gazdálkodó szervezet vezetője kezdeményezheti az illetékes bíróságnál csődeljárás lefolytatását. A csődeljárás célja a fizetésképtelen vállalkozás újjászervezése ( reorganizációja ) , működőképességének helyreállítása. Ennek érdekében az adós a csődeljárás kezdetétől számított harminc napon belül tárgyalást köteles tartani a fizetési haladék igénybevételéhez szükséges hitelezői egyetértés megszerzése céljából. Amennyiben a hitelezők – legalább a törvényben szabályozott arányban – hozzájárulnak a 90 napos moratóriumhoz, akkor a bíróság a fizetési haladékot tartalmazó végzést hoz, és vagyonfelügyelőt rendel ki, aki a hitelezői érdekek szem előtt tartásával köteles figyelemmel kísérni az adós gazdálkodását. Egyetértés hiányában a bíróság a csődeljárást megszünteti, ami nagy valószínűséggel az adós felszámolásához vezet. A fizetési haladék célja, hogy az adós esélyt kapjon gazdálkodásának átszervezése útján adósságai rendezésére anélkül, hogy a vállalatot meg kellene szüntetni. A reorganizációs program alátámasztásának egyik legfőbb eszköze a pénzügyi terv lehet. A jól összeállított, az előirányzott adatok megbízhatóságát dokumentumokkal megerősítő finanszirozási terv kétségkívül jelentős mértékben hozzájárulhat a hitelezők bizalmának elnyeréséhez s ezen keresztül a csődeljárás sikeréhez. A csődegyezséggel záruló sikeres csődeljárás is szinte mindig tetemes anyagi áldozatokkal, magas csődköltségekkel jár együtt. Szélesebb értemben a csőd költségihez sorolhatók azok a károk is, amelyek a pénzügyi nehézségek miatti kényszertakarékosság késleltetve jelentkező következményei.

Azt, hogy adott időben a vállalkozó beruházási elképzeléseiből mennyit valósít meg, a beruházáshoz rendelkezésre álló (megszerezhető) tőke költségei határozzák meg. Minél alacsonyabbak a pótlólagosan megszerezhető tőke költségei, annál több beruházás hajtható végre. A vállalkozó olyan tőkefajtákat igyekszik megszerezni, amelyek együttes tőkeköltsége minimális terheket jelent. Amikor tehát a beruházások finanszírozási elvei között a rentabilitás elvét felvetjük, azon elsősorban azt kell érteni, hogy mekkora a rendelkezésre álló, vagy pótlólagosan megszerezhető tőke költsége. Minél alacsonyabb, annál előnyösebb. A rentabilitás elvének azonban létezik egy másik értelmezése is. Ebben az esetben nem az össztőkére és annak költségeire helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy részben idegen tőkével történő finanszírozás esetén hogyan alakul a saját tőke hozama.

A finanszírozási elvek fontossága abban rejlik, hogy a gazdaság szereplői helyes finanszírozási döntéseket többnyire csak ezek figyelembevételével képesek meghozni. Ezek az elvek valójában akkor relevánsak, amikor a társaság külső tőke bevonásán töri a fejét. Ezek az elvek egyrészt triviálisnak tőnnek, másrészt némi ellentmondást is hordozhatnak a vállalati pénzügyekben elsajátítottakkal szemben. Ez leginkább annak köszönhető, hogy az elvek leginkább idegen tőke bevonásakor és a vállalkozás folytatásának elvéből történő kiindulásból építkezik.

A tőkemultiplikátornak is nevezett mutató az egységnyi saját tőkével “mozgatható” vagyont fejezi ki. Távoli rokonságban áll az eladósodottsági mutatóval, de a hangsúly itt a befektetés nagysága és a rendelkezésre álló vagyon arányán van. A vagyon multiplikátor változását önmagában nem célszerű értékelni. (Egyszerűbben fogalmazva: növekedése éppúgy jelenthet kedvező irányú elmozdulást, mint kedvezőtlent.) Szakszerű értékeléséhez a többi ráta – mindenekelőtt a jövedelmezőségi mutatók – alakulását is tekintetbe kell venni.

A mutatók dinamikájában jelentkező kiugró eltérések mögött gyakran a cég szervezeti változása (pl. egy fúzió vagy szétválás) húzódik meg. Az ugrásszerű változások okát néha az adózási szabályok, vagy a számviteli előírások (pl. a mérlegszerkezet) módosulásában fogjuk megtalálni.

A feltűnően alacsony és a feltűnően magas mutató értékeket egyaránt kellő fenntartással célszerű fogadni. Az alacsony jövedelmezőség mögött sokszor adózási megfontolások állnak. Mélyebb vizsgálatra érdemes az is, hogy mi rejlik a szokatlanul magas értékek mögött.

A szakágazati átlaghoz történő viszonyításnál fokozott óvatossággal kezeljük a vegyes profilú (több lábon álló) cégeket. Kicsi ugyanis annak az esélye, hogy a főtevékenység erőforrásigénye, jövedelmezősége és kockázata az egyéb tevékenységekre is jellemző legyen.

Az egyre fontosabb új elemzési irányzatok nem külön-külön egy vállalkozás jövedelmezőségét, hatékonyságát vagy tőkeszerkezetét állítják az értékelés középpontjába, hanem ennél egy sokkal összetettebb mutatót: a cégek piaci értékét.

Ez az érték alapú megközelítés is természetesen a cash flow-ból indul ki, de nem a múltbeli szerkezetre, hanem a jövőbeli (prospektív) képződésre koncentrál. Egy vállalkozás piaci értéke első körben az alábbi számítás eredménye:

Piaci érték = (részvények száma * árfolyam) + nettó adósságállomány, hitelek

Ebben az összefüggésben a nettó adósságállomány a kötelezettségek könyv szerinti értéke a pénzállománnyal
csökkentve. A részvények számának és árfolyamának szorzatát részvényesi értéknek is nevezik. De miért képvisel értéket részvényesei számára egy vállalkozás? Azért, mert sokkal több, mint eszközeinek összessége: jövedelemtermelő képességgel rendelkezik.

Könnyen belátható, hogy a cég értéke a jövőben képződő pénzjövedelmeinek függvénye: értékét a tevékenységéből várható, jövőben képződő szabad cash flow-k együttes jelenértéke adja.