Az árfolyam- és hitel mechanizmus

A korábbi árfolyamrendszer, és a valutakígyó tapasztalatai alapján az EK tagországok között viszonylag fix, de szükség esetén változtatható valutaparitásokat állapítottak meg. A paritások gyakori változtatásának elkerülésére, igen rövid lejáratú, 1-2 napos, illetve középlejáratú hitelalapot hoztak létre, amelyek szerepe, hogy szükség esetén a tagországok árfolyamvédő piaci beavatkozásait segítsék. Az árfolyam-mechanizmus keretében alakították ki a központi paritást, amit valamennyi valutára a központi bankok kölcsönösen állapítottak meg; a lebegtetési sávot kétoldalúan állapították meg. Megadták az egyes országok valutáinak egymáshoz viszonyított keresztparitását, ebből ki lehetett számolni az ECU-höz viszonyított paritásukat is. Ha valamelyik valutát le-, vagy felértékelték, megváltozott az ECU-vel szembeni paritása is. A valutakígyóban résztvevő központi valuták ±2,25%-os lebegtetési sávon belül ingadozhattak; ha kiléptek a paritásrácsból, a mindkét központi banknak interveniálnia kellett -a nemzeti valuta védelme érdekében vásárolni, vagy eladnia kell a tartalékaiból- Természetesen az erősödő és gyengülő valutájú ország központi bankjának egyaránt interveniálnia kellett, már akkor is, ha az 1,7%-ot elérte az árfolyameltérés. A felértékelődött valutájú ország központi bankjának saját valutáját eladásra fel kell kínálnia, hogy az árfolyam emelkedést meggátolja. A leértékelődött valutájú ország központi bankjának saját valutáját fel kell vásárolnia, hogy a kereslet növelésével az árfolyam csökkenését megállítsa. Az Európai Monetáris Rendszer 1992. szeptemberében összeomlott. Nagy-Britannia és Olaszország határozatlan időre kilépett, a portugál, az ír és a spanyol valutát leértékelték. 1993. augusztusában a lebegtetési sávot +/- 15%-ra kiterjesztették. Szűkített sáv csak a német márka és a holland forint között volt. Azóta azonban az árfolyam ingadozások a korábbi +/-2,25%-os sávhatáron belül mozogtak, napjainkig viszonylagos stabilitás volt jellemző.