A karácsonyi szezon mindig a vásárlásról szól, de tavaly kissé csökkent a felvett kölcsönök összege. Egyes hitel intézetek karácsony körüli forgalma 20%-kal esett vissza a 2008-as szinthez képest, és nem csak a kölcsönök piacán voltak kénytelenek csökkenést regisztrálni: a folyószámlakölcsönök és a hitelkártya-igénylések is visszaesést mutattak. Az áruhitelek piacán jelenlevő szereplők úgy vélik, az idén a labdarúgó VB lehet az az esemény, amely felpörgetheti a piacot. A legnagyobb fociszurkolók ugyanis a nagy világesemény előtt hajlamosak új televíziót vagy akár komplett házimozirendszert vásárolni, hogy a nagy futballünnepet minél jobb minőségben élvezhessék. Kérdéses természetesen, ha a karácsony nem sok jót hozott az áruhitel frontján, akkor a nyári seregszemle vajon kedvez-e a kölcsönfelvételeknek.

Nem is olyan régen még azt hallottuk olvastuk a sajtóból, hogy a gazdasági válság ugyan elért minket, azonban a hitelek felvételével feltehetően nem igen lesznek problémák. Talán mert felelősebb hitelfelvevők vagyunk, mint a nyugat-európaiak?

Vagy mert a bankok nem olyan ész nélkül helyezték ki a hiteleiket? Ezekre a kérdésekre csak hümmögő válaszok jöhettek, senki sem tudta, hogy miért gondolják úgy, hogy a magyar adósok tovább ki fognak tartani, mint máshol a világon, ahol rendszeressé váltak a kilakoltatások, az árverések – legyen szó házakról vagy autókról.

Mára azonban tudjuk, hogy a kezdeti időszak pozitív hírei után, amikor a bankos szakemberek is azt mondták, alig érezhetőek a problémák, nagyon kevesen kerülnek bajba a hiteleikkel, mára végleg és nagy erővel beütött a krach.

A visszavett autók száma emelkedik, ami a kisebb baj – persze annak, aki évekig fizette a kamatokat, és most elviszik tőle a háza utáni bizonyára második legértékesebb tulajdonát, ez a legnagyobb baj. De akkor mi van azokkal, akiknek a házát adják el?

Nos, ők is megérdemelnek talán valami mentőmellényt a milliárdokkal megtámogatott bankoktól, nem? Hát nem. A kilakoltatások ugyanúgy mennek, mintha semmi sem történt volna. Hogy sok bankárnak a börtönben lenne a helye, ahelyett, hogy másokat lakoltat ki, miután felvette néhány tízmilliós prémiumát, amiért a mi pénzünkből megmentette a bankot? Ugyan, micsoda antiszemita felvetés…

Mi lehet a gyógyszer az ingatlanok elárverezése ellen? Például tavaly augusztus óta az önkormányzatok megvehették volna azokat az ingatlanokat, amelyeknek a hitelét a bajba jutott adósok nem tudták törleszteni. Megvehették volna elővásárlási jogukkal élve, de NULLA darab lakást vettek meg ilyen formában az önkormányzatok. Kinek a hibája ez? Az önkormányzaté? Örülnek, ha a fűtést ki tudják fizetni. Már régen nincs szó fizetésemelésről, vagy olyan dolgokról, minthogy megfelelő pénzt kapjanak az önkormányzati könyvtárak vagy sportlétesítmények. A városok és falvak egyszerűen képtelenek fizetni. (Ha pedig tudnak, mert olyan gazdagok, akkor ott nem nagyon élnek olyanok, akiknek erre szüksége lenne. Telkiben nem sok árverésről hallani.)

Pedig tavaly 260 lakásból tették ki az utcára a lakókat, és egyetlen alkalommal sem mentették meg az önkormányzatok őket, mondván, hogy megveszik a lakást-házat, és utána bérbe adják a régi tulajnak. Pedig az önkormányzatok még hitelt is kapnánk ilyen célra. De azt vissza kell fizetni a semmiből, ami meglehetősen nehéz feladat.

Mi az egészből a tanulság? Az, hogy a válság legkeményebb hatásai is elérnek bennünket, nem szabad bízni abban, hogy bizonyos dolgok itt nem történhetnek meg.

És persze: az államnak és a bankoknak segíteni kellene, még jobban, mint ahogyan eddig tették. Az emberek már így is mérhetetlen gyűlölettel fordulnak azok felé, akik eljátszották a pénzünket a bankokban, majd a mi pénzünkből helyrerakták őket, és most semmiféle emberséget nem mutatnak. (Bár nálunk a bankmentés közel sem ért el olyan méreteket, mint külföldön, de hát a bankáraz csak bankár, akárhol is van, ilyen a tömegfilozófia.)

A mezőgazdaság fejlesztésére, mint ismeretes jelentős forrásokat különít el az Európai Unió. Ezekből a forrásokból meghatározott feltételek esetén lehet kifizetéseket teljesíteni.

Az Egyesült Királyságban a mezőgazdaság szerepe jelentős, ezt az is bizonyítja, hogy egyrészt vidékfejlesztés, másrészt mezőgazdasági támogatás címen évente óriási összegeket osztanak szét az angol farmerek között: 2000-ben és 2001-ben összesen 40.000 farmernek 863 millió fontot fizettek ki a szántóföldi területek támogatására, rostlentámogatásra pedig 600 farmernek összesen 8 millió fontot. Főszabály az uniós források felhasználásánál, hogy ugyanarra a földterületre csak egy címen lehet támogatást igényelni. Amint azt az alábbi eset bizonyítja, ez nem mindig teljesül – hála a felhasznált támogatásokkal kapcsolatos ellenőrzés hiányosságainak.

Joseph Bowden és fia hosszú ideje 140 hektáros földterületen gazdálkodott az Eastacombe-i farmjukon Heatonban, Barnstaple közelében Észak Devonban. Gabonaféléket, répát, olajosmagvakat és lenmagvakat termeltek részben saját, részben bérelt területeken. Bowden maga intézte a farmmal kapcsolatos adminisztráció nagy részét, többek között a közös agrárpolitikai támogatások igénylését, és az ehhez kapcsolódó adminisztratív feladatokat. 1994 és 1996 között Bowden több alkalommal egyszerre két címen is igényelt támogatást az Európai Unió strukturális alapjaiból. Az összeget egy gabonatároló építésére kívánta fordítani, amely időközben leégett, és azt a biztosító által kifizetett biztosítási díjból építette újra. Saját állítása szerint természetesen a tűzben, amelynek eredetét nem tudták bizonyítani, gabonaterményei is elégtek. Bowden, mivel a termés értékesítésére előre szerződést kötött, szintén jelentős kártérítést kapott a biztosítótól. A 2002 novemberében lezárult ügyben a vád agrárpolitikai támogatások jogtalan igénybe vétele, kísérlet támogatások jogtalan igénybevételére, hamis számlázás és biztosítási csalás volt. A vádpontok közül a hamis számlázást nem tudták bizonyítani, de a többi vádpontban a bizonyítékok elegendőek voltak arra, hogy a farmert letöltendő börtönbüntetésre ítéljék. Remélhetőleg a feltárt hiányosságok megszüntetésére is megtörténnek a megfelelő intézkedések, hiszen a korrupció elleni küzdelem immár közösségi szinten folyik.

Az év utolsó heteiben a hitelpiac igen erős mozgásokat mutatott, nagyon sok érdekesség történt vagy derült ki a december folyamán. Érdemes lenne ezeket összegyűjteni, és egy rövid áttekintést adni arról, hogy az év utolsó hónapjában idáig mi minden történt.

A legfontosabb hitelpiaci változás a THM-plafonról szóló törvény meghozása. Ez a magyar hitelezési piac rákfenéjének tekinthető gyorskölcsönök hitelmutatójára lesz a legnagyobb hatással, hiszen a THM ezen személyi kölcsönök esetén csillagászati összegeket ért el. Érdekes, hogy az uzsorások kis falvakban élő, hátrányos helyzetű áldozataival régóta sokat foglalkoztak a médiumok, miközben a gyorskölcsönt 400% fölötti – nyugodtan írhatjuk – uzsorakamatra szolgáltató cégekkel nem foglalkozott senki. Szerencsére – és persze nagyon sajnálatosan is – a gazdasági válság miatt elszegényedettek, akik nem tudták fizetni a 400%-os kamat részleteit, robbantottak, és a közvélemény elé vitték ügyüket, amely reagált is rá. Sőt a pénzügyi törvények módosítására szentelt parlamenti napon az országgyűlés törvénybe iktatta, hogy semmilyen kölcsön kamata nem lehet több a mindenkori jegybanki alapkamat tízszeresénél. Sajnos ehhez az MSZP oldaláról elfogadtak egy olyan kitételt, hogy egy ember egy évben 250 000 forintig felvehet bármekkora kamatú hitelt – vagyis a legpreferáltabb hitelkonstrukcióban megmaradt a lehetőség, hogy a folyósító tetszőleges kamatot szedjen érte. Meglátjuk, mit hoz a jövő, és hogyan válik be a törvény.

Egy másik fontos része a törvénycsomagnak az adósok jobb védelméről szóló változtatások. Itt is főleg az a pont, amely szerint az adós a hitel folyósítása után két hétig meggondolhatja magát, és kiszállhat a kölcsönből. Azonban nagy változás lesz, hogy a hitelközvetítők kötelesek lesznek bizonyos minimális adat közlésére a hitelről, amelyet kínálnak. A pénzintézetek pedig ezután legfeljebb 2% pluszkamatot számíthatnak fel, ha valaki úgy dönt, hogy előtörleszti a felvett hitelét. Eddig az előtörlesztési büntetés akár 8% is lehetett.

A diákokat érinti a diákhitel kamatának csökkenése. Sajnálatos, hogy ez hír lehet, azonban figyelembe kell venni, hogy a diákhitel már régen nem az, ami volt. A hitel egy alacsony kamattal rendelkező személyi kölcsön volt, nagyon speciális kondíciókkal, amelyeknek a lényege az (volt), hogy mindenki hozzáférhessen a diákhitelhez, és utána azt mindenki vissza is tudja fizetni. Az eredeti elképzeléshez képest mára a diákhitel kamata magasabb, mint a jegybanki alapkamat, a legkisebb törlesztőrészlet pedig annyira alacsony, hogy aki több évig a maximális hitelt vette fel, és az iskola után most minimálbér körül keres, az soha nem fogja tudni visszafizetni a kölcsönt. Ugyanis a hitelállomány éves növekménye több, mint amennyit a minimálbérre bejelentett munkavállaló törleszt. Vagyis a diákhitel állománya egyre növekszik, míg végül a nyugdíjas évek elérésekor az állam leírja a hitelt.

Végül egy aktuális téma: a felmérések szerint kevesebb pénzt költ a lakosság ajándékra az idén, mint tavaly. Kevesebb embernek is adunk ajándékot, a távolabbi rokonok vagy nem közeli barátok kimaradnak az ajándékozottak köréből. A legszomorúbb statisztikai adat azonban az, hogy tavaly 12% vásárolt kölcsönből, idén viszont 24%. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik ember adósságba veri magát, hogy ajándékot tudjon venni rokonainak, barátainak az idén. Vajon milyen ízű lesz az ünnep, az ajándékozás, ha az ajándékozó tudja, hogy gesztusával évekre eladósította magát?

Az ingóságokra adott jelzáloghitelek után talán rátérhetünk az ingatlanalapú kölcsönökre is. A jelzáloghitelek a legnagyobb összeg felvételét – vagy kihelyezését, nézőpont kérdése – lehetővé tevő hitelek. Ha az adós nagy összegű hitelre vágyik, vajon milyen fedezetet adhat a banknak, ami elég drága ahhoz, hogy a pénzintézet akár 100 milliókat is behajtson, akkor is, ha az adós nem fizet?

Nos, a megoldás csak egy ingatlan lehet. Sajnos ezzel a konstrukcióval együtt jár az a kockázat is, hogy az adós mindent elveszít. Egy magánszemélynek, de az a cégekre is igaz, nem igen van annyi ingatlana, hogy az egyik elvesztését alig érzi meg, vagy, ha meg is érzi, nem töri össze. A legnagyobb probléma az, hogy az ingatlanhitelek, jelzáloghitelek összedőlése már egy kumulálódott folyamat végét jelzi. Az adós elveszti munkáját, ügyfeleit stb., fizetésképtelen helyzetbe kerül, és utána már csak az árverés jön. Mivel az adós házát, üzletét, földjét éppen azért árverezik el, mert tulajdonosa nyomorúságos helyzetbe került, nincs kiút: nem fordul elő, hogy valaki valahogyan megmenti saját ingatlanát, hiszen miből tenné?

Ráadásul elgondolkodhatunk azon is, ha minket tennének ki otthonunkból, hova mennénk? Talán csak egy pár hétre, amíg találunk albérletet, de talán egy évre is, hiszen még az albérletre sincs pénz – és persze munka sem nagyon, mert akkor nem lennénk ilyen helyzetben. Ha pedig költözni kell egy fitying nélkül a rokonokhoz (a barátok kiesnek, és ebben az esetben talán nem is róhatjuk fel nekik, hogy nem fogadnak be minket hónapokra, évekre), akkor ismét nem sok jóban reménykedhetünk. A jelzáloghitel nagyon kedvelt kölcsönforma, amíg be nem üt a krach. Most már látjuk, miért.

A jelzálog kölcsönöket egyébként jellemzően úgy adják ki, hogy a fedezetül szolgáló ingatlannak megállapítják a piaci értékét, ennek veszik valahány százalékát, általában 70-80%-ról van szó, és végül ennek az értéknek is egy újabb százalékát, ez megint csak 60-80%, és ennyit adnak oda az adósnak. Tehát az ingatlan piaci értékének végül körülbelül az 50%-át kapjuk meg. Ha nagyon kedvező hitelhez tudunk jutni, akkor talán a 60-70%-ot is eléri, csakhogy ezzel nagyon vigyázni kell. Bár elsőre jó üzletnek tűnik a bevitt ingatlan piaci árának ilyen nagy részét megkapni, de ez nagyobb törlesztéssel, és ennélfogva a bedőlés nagyobb kockázatával is jár.

Ki tehet erről? Ki tud itt igazságot tenni? Az adós minél több pénzt szeretne. A bank minél jobban be akarja biztosítani magát. Ha utóbbi nem enged, akkor azt mondják, miért nem, hiszen ott az ingatlan, így is, úgy is hozzájut a pénzéhez. Ha az előbbi nem enged, azt mondják: igaza van, hiszen ha egyszer X összegre van szüksége, akkor hogyan érhetné be Y összeggel, amely nyilván kevesebb, mint amennyiről eredetileg szó volt. De a kockázatok mérlegelése mindkét fél feladata lenne, hogy aztán az engedjen, aki ezt könnyebben megteheti.

Legutóbb tehát az ingóság alapú jelzáloghitelekről esett szó, valamint azok buktatóiról. Ez – mármint egy jelzálog elbukása – a bankokat nem annyira érinti, mint az ügyfelet, bár a múltkor bemutatott technikákkal azért kétség kívül sokan törnek borsot a pénzintézetek orra alá.

Akárhogyan is van, akármennyire is lelakja valaki az autóját, nem gondoskodik a motorjáról, és rá se néz a teherautójára, amikor látja, hogy a bank úgyis visszaveszi tőle, azért egy bank végül esetleg elveszít némi pénzt a több százezer ügyfél egyikétől, míg az egyetlen ügyfél az egyetlen autóját, teherautóját stb. veszíti el.

Ha már az ingóságoknál azt írtuk, egy ügyfél veszíti el egyetlen autóját stb., amely akár munkaeszköze is lehet, mit szóljunk akkor, amikor az adós a házát veszíti el a feje fölül, és mehet, amerre lát családjával, irodájával, boltjával együtt?

Felmerül a kérdés, hogy ilyen jelzáloghitelek esetén vajon ki a hibás? Az ügyfél, aki felvette a kölcsönt, noha tudta, hogy nem tudja majd visszafizetni? A bank, amely olyan jelzáloghitelbe rángatott bele ügyfeleket, amelyet az nem tudott visszafizetni? Vagy mindketten?

Valószínűleg az ügyfél és a bank egyaránt. Az adós nem mérte fel jól a helyzetét, persze ki tudja ma megmondani, hogy mi lesz vele 10 év múlva vagy akár harminc év múlva? Hiszen egy jelzáloghitel visszafizetése akár 30-35 évig is eltart. A kritikus hangok azt mondják – és némileg jogosan: ha valakinek nincs biztos jövedelme (ilyen persze senkinek sincs, amióta a kommunizmus hála istennek megbukott), akkor miért vesz fel hitelt? Miért akar tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér? És ebben valóban van is valami, persze minden eset egyedi.

A bankok helytelen hitelkihelyezési gyakorlatáról manapság annyi szó esik, hogy kár is vele különösebben foglalkozni. De úgy látszik, hogy egyesek úgy gondolják, nem volt eddig sem semmi baj: a válság kitörése utáni első évben a bankok több prémiumot osztottak ki a vezetőknek, mint tavaly, amikor nem volt válság. Van, aki finanszírozza: mi magunk. Ha ilyenkor egyesek mindenféle ordas kijelentésekre vetemednek, ki csodálkozhatna rajta? Amikor az állami pénzeken megmentett bankok vezetői olyan pénzeket vesznek fel, amelyek még egy állam költségvetésében is komoly tételt jelentenének? Sajnos ez a mi sorsunk. először fizetjük a bankároknak a hitelt, majd, amikor csődbe menne minden ostobaságuk és pénzéhségük miatt, akkor az addigi adósok adófizetőként támogatják meg a bankokat, akiknek így duplán fizetnek: mint adós és mint adófizető. Hogy mit kapnak ezért cserébe? Alacsonyabb kamatokat? Rugalmas elbírálást? Kilakoltatást? Egyoldalú szerződésmódosítást? Mindenki aláhúzhatja azt a felsorolásból, amelyikkel többször találkozott. Sajnos, amíg az állam hagyja, hogy a bankárok szabadon garázdálkodjanak, majd bűneik következményeit még egyszer az adósokra hárítsák, mert olyan összefonódások vannak, hogy tényleg összeomolhat a világgazdaság, addig nincs mit tenni.