Az év utolsó heteiben a hitelpiac igen erős mozgásokat mutatott, nagyon sok érdekesség történt vagy derült ki a december folyamán. Érdemes lenne ezeket összegyűjteni, és egy rövid áttekintést adni arról, hogy az év utolsó hónapjában idáig mi minden történt.

A legfontosabb hitelpiaci változás a THM-plafonról szóló törvény meghozása. Ez a magyar hitelezési piac rákfenéjének tekinthető gyorskölcsönök hitelmutatójára lesz a legnagyobb hatással, hiszen a THM ezen személyi kölcsönök esetén csillagászati összegeket ért el. Érdekes, hogy az uzsorások kis falvakban élő, hátrányos helyzetű áldozataival régóta sokat foglalkoztak a médiumok, miközben a gyorskölcsönt 400% fölötti – nyugodtan írhatjuk – uzsorakamatra szolgáltató cégekkel nem foglalkozott senki. Szerencsére – és persze nagyon sajnálatosan is – a gazdasági válság miatt elszegényedettek, akik nem tudták fizetni a 400%-os kamat részleteit, robbantottak, és a közvélemény elé vitték ügyüket, amely reagált is rá. Sőt a pénzügyi törvények módosítására szentelt parlamenti napon az országgyűlés törvénybe iktatta, hogy semmilyen kölcsön kamata nem lehet több a mindenkori jegybanki alapkamat tízszeresénél. Sajnos ehhez az MSZP oldaláról elfogadtak egy olyan kitételt, hogy egy ember egy évben 250 000 forintig felvehet bármekkora kamatú hitelt – vagyis a legpreferáltabb hitelkonstrukcióban megmaradt a lehetőség, hogy a folyósító tetszőleges kamatot szedjen érte. Meglátjuk, mit hoz a jövő, és hogyan válik be a törvény.

Egy másik fontos része a törvénycsomagnak az adósok jobb védelméről szóló változtatások. Itt is főleg az a pont, amely szerint az adós a hitel folyósítása után két hétig meggondolhatja magát, és kiszállhat a kölcsönből. Azonban nagy változás lesz, hogy a hitelközvetítők kötelesek lesznek bizonyos minimális adat közlésére a hitelről, amelyet kínálnak. A pénzintézetek pedig ezután legfeljebb 2% pluszkamatot számíthatnak fel, ha valaki úgy dönt, hogy előtörleszti a felvett hitelét. Eddig az előtörlesztési büntetés akár 8% is lehetett.

A diákokat érinti a diákhitel kamatának csökkenése. Sajnálatos, hogy ez hír lehet, azonban figyelembe kell venni, hogy a diákhitel már régen nem az, ami volt. A hitel egy alacsony kamattal rendelkező személyi kölcsön volt, nagyon speciális kondíciókkal, amelyeknek a lényege az (volt), hogy mindenki hozzáférhessen a diákhitelhez, és utána azt mindenki vissza is tudja fizetni. Az eredeti elképzeléshez képest mára a diákhitel kamata magasabb, mint a jegybanki alapkamat, a legkisebb törlesztőrészlet pedig annyira alacsony, hogy aki több évig a maximális hitelt vette fel, és az iskola után most minimálbér körül keres, az soha nem fogja tudni visszafizetni a kölcsönt. Ugyanis a hitelállomány éves növekménye több, mint amennyit a minimálbérre bejelentett munkavállaló törleszt. Vagyis a diákhitel állománya egyre növekszik, míg végül a nyugdíjas évek elérésekor az állam leírja a hitelt.

Végül egy aktuális téma: a felmérések szerint kevesebb pénzt költ a lakosság ajándékra az idén, mint tavaly. Kevesebb embernek is adunk ajándékot, a távolabbi rokonok vagy nem közeli barátok kimaradnak az ajándékozottak köréből. A legszomorúbb statisztikai adat azonban az, hogy tavaly 12% vásárolt kölcsönből, idén viszont 24%. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik ember adósságba veri magát, hogy ajándékot tudjon venni rokonainak, barátainak az idén. Vajon milyen ízű lesz az ünnep, az ajándékozás, ha az ajándékozó tudja, hogy gesztusával évekre eladósította magát?

Az ingóságokra adott jelzáloghitelek után talán rátérhetünk az ingatlanalapú kölcsönökre is. A jelzáloghitelek a legnagyobb összeg felvételét – vagy kihelyezését, nézőpont kérdése – lehetővé tevő hitelek. Ha az adós nagy összegű hitelre vágyik, vajon milyen fedezetet adhat a banknak, ami elég drága ahhoz, hogy a pénzintézet akár 100 milliókat is behajtson, akkor is, ha az adós nem fizet?

Nos, a megoldás csak egy ingatlan lehet. Sajnos ezzel a konstrukcióval együtt jár az a kockázat is, hogy az adós mindent elveszít. Egy magánszemélynek, de az a cégekre is igaz, nem igen van annyi ingatlana, hogy az egyik elvesztését alig érzi meg, vagy, ha meg is érzi, nem töri össze. A legnagyobb probléma az, hogy az ingatlanhitelek, jelzáloghitelek összedőlése már egy kumulálódott folyamat végét jelzi. Az adós elveszti munkáját, ügyfeleit stb., fizetésképtelen helyzetbe kerül, és utána már csak az árverés jön. Mivel az adós házát, üzletét, földjét éppen azért árverezik el, mert tulajdonosa nyomorúságos helyzetbe került, nincs kiút: nem fordul elő, hogy valaki valahogyan megmenti saját ingatlanát, hiszen miből tenné?

Ráadásul elgondolkodhatunk azon is, ha minket tennének ki otthonunkból, hova mennénk? Talán csak egy pár hétre, amíg találunk albérletet, de talán egy évre is, hiszen még az albérletre sincs pénz – és persze munka sem nagyon, mert akkor nem lennénk ilyen helyzetben. Ha pedig költözni kell egy fitying nélkül a rokonokhoz (a barátok kiesnek, és ebben az esetben talán nem is róhatjuk fel nekik, hogy nem fogadnak be minket hónapokra, évekre), akkor ismét nem sok jóban reménykedhetünk. A jelzáloghitel nagyon kedvelt kölcsönforma, amíg be nem üt a krach. Most már látjuk, miért.

A jelzálog kölcsönöket egyébként jellemzően úgy adják ki, hogy a fedezetül szolgáló ingatlannak megállapítják a piaci értékét, ennek veszik valahány százalékát, általában 70-80%-ról van szó, és végül ennek az értéknek is egy újabb százalékát, ez megint csak 60-80%, és ennyit adnak oda az adósnak. Tehát az ingatlan piaci értékének végül körülbelül az 50%-át kapjuk meg. Ha nagyon kedvező hitelhez tudunk jutni, akkor talán a 60-70%-ot is eléri, csakhogy ezzel nagyon vigyázni kell. Bár elsőre jó üzletnek tűnik a bevitt ingatlan piaci árának ilyen nagy részét megkapni, de ez nagyobb törlesztéssel, és ennélfogva a bedőlés nagyobb kockázatával is jár.

Ki tehet erről? Ki tud itt igazságot tenni? Az adós minél több pénzt szeretne. A bank minél jobban be akarja biztosítani magát. Ha utóbbi nem enged, akkor azt mondják, miért nem, hiszen ott az ingatlan, így is, úgy is hozzájut a pénzéhez. Ha az előbbi nem enged, azt mondják: igaza van, hiszen ha egyszer X összegre van szüksége, akkor hogyan érhetné be Y összeggel, amely nyilván kevesebb, mint amennyiről eredetileg szó volt. De a kockázatok mérlegelése mindkét fél feladata lenne, hogy aztán az engedjen, aki ezt könnyebben megteheti.

Legutóbb tehát az ingóság alapú jelzáloghitelekről esett szó, valamint azok buktatóiról. Ez – mármint egy jelzálog elbukása – a bankokat nem annyira érinti, mint az ügyfelet, bár a múltkor bemutatott technikákkal azért kétség kívül sokan törnek borsot a pénzintézetek orra alá.

Akárhogyan is van, akármennyire is lelakja valaki az autóját, nem gondoskodik a motorjáról, és rá se néz a teherautójára, amikor látja, hogy a bank úgyis visszaveszi tőle, azért egy bank végül esetleg elveszít némi pénzt a több százezer ügyfél egyikétől, míg az egyetlen ügyfél az egyetlen autóját, teherautóját stb. veszíti el.

Ha már az ingóságoknál azt írtuk, egy ügyfél veszíti el egyetlen autóját stb., amely akár munkaeszköze is lehet, mit szóljunk akkor, amikor az adós a házát veszíti el a feje fölül, és mehet, amerre lát családjával, irodájával, boltjával együtt?

Felmerül a kérdés, hogy ilyen jelzáloghitelek esetén vajon ki a hibás? Az ügyfél, aki felvette a kölcsönt, noha tudta, hogy nem tudja majd visszafizetni? A bank, amely olyan jelzáloghitelbe rángatott bele ügyfeleket, amelyet az nem tudott visszafizetni? Vagy mindketten?

Valószínűleg az ügyfél és a bank egyaránt. Az adós nem mérte fel jól a helyzetét, persze ki tudja ma megmondani, hogy mi lesz vele 10 év múlva vagy akár harminc év múlva? Hiszen egy jelzáloghitel visszafizetése akár 30-35 évig is eltart. A kritikus hangok azt mondják – és némileg jogosan: ha valakinek nincs biztos jövedelme (ilyen persze senkinek sincs, amióta a kommunizmus hála istennek megbukott), akkor miért vesz fel hitelt? Miért akar tovább nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér? És ebben valóban van is valami, persze minden eset egyedi.

A bankok helytelen hitelkihelyezési gyakorlatáról manapság annyi szó esik, hogy kár is vele különösebben foglalkozni. De úgy látszik, hogy egyesek úgy gondolják, nem volt eddig sem semmi baj: a válság kitörése utáni első évben a bankok több prémiumot osztottak ki a vezetőknek, mint tavaly, amikor nem volt válság. Van, aki finanszírozza: mi magunk. Ha ilyenkor egyesek mindenféle ordas kijelentésekre vetemednek, ki csodálkozhatna rajta? Amikor az állami pénzeken megmentett bankok vezetői olyan pénzeket vesznek fel, amelyek még egy állam költségvetésében is komoly tételt jelentenének? Sajnos ez a mi sorsunk. először fizetjük a bankároknak a hitelt, majd, amikor csődbe menne minden ostobaságuk és pénzéhségük miatt, akkor az addigi adósok adófizetőként támogatják meg a bankokat, akiknek így duplán fizetnek: mint adós és mint adófizető. Hogy mit kapnak ezért cserébe? Alacsonyabb kamatokat? Rugalmas elbírálást? Kilakoltatást? Egyoldalú szerződésmódosítást? Mindenki aláhúzhatja azt a felsorolásból, amelyikkel többször találkozott. Sajnos, amíg az állam hagyja, hogy a bankárok szabadon garázdálkodjanak, majd bűneik következményeit még egyszer az adósokra hárítsák, mert olyan összefonódások vannak, hogy tényleg összeomolhat a világgazdaság, addig nincs mit tenni.

Az ingóságokra adott jelzáloghitelek általában valamilyen komolyabb értékű autó, motor, teherautó megterhelését jelentik.

Ezek a kölcsönök jellemzően néhány millió forintos segítséget jelentenek, mivel a bankok a felajánlott ingóság piaci értékének legfeljebb 80%-át adják ki hitelként. Ezzel biztosítják, hogy az adós nem fizetése esetén is jól járjanak: egyrészt általában a jelzáloghitel bedőlése előtt az adós már egy nagyobb összeget visszafizetett a kölcsönből, másrészt pedig a bank elárverezi az ingóságot, amelyért megkapja annak értékét. Tehát a kölcsön bedőlése esetén a banknál marad a bedőlés előtt befizetett 10-20-40 vagy bármennyi százalék, másrészt a bank végül elárverezi az ingatlan, értékének 50-60-80 stb. százalékát megszerezve. Természetesen egy banknak sem érdeke, hogy az adós ne tudjon fizetni, de ritka eset az, amikor egy adós nagyon gyorsan bejelenti, hogy nem tud fizetni, és ezért a bank bukik a kölcsönön.

Egy másik probléma a bankok szempontjából, ha az autót, motort stb. a tulajdonos, amikor már látja, hogy kölcsönét nem tudja visszafizetni, teljesen lelakja, nem foglalkozik vele. Ilyenkor a bank nem tudja eladni az ingóságot, mivel senki nem hajlandó rendes árat adni érte. Az ilyen autók, motorok stb. sorsa az, hogy megveszi őket egy nepper potom pénzért, rákölt 100 000 forintot a kipofozására, majd eladja 500 000-rel vagy akár még többel nagyobb összegért. Természetesen az autó megvásárlója egy jónak tűnő gépjárművet kap, amelyről nem fogja megtudni, hogy lelakott kocsi volt, valószínűleg egy “vidéki védőnő, óvónő, nyugdíjas orvos” kocsijaként veszi meg a friss szerzeményt, amelynek aztán örül, amíg el nem kezdenek előjönni a problémák, amelyeket még az előző “nyugdíjas vidéki orvos” hagyott rájuk.