Az infláció mérése

Az infláció mérésére árindexeket használunk. A legáltalánosabban használt index a fogyasztói árindex (CPI). A fogyasztói árindex a fogyasztási javak és szolgáltatások piaci kosarának a költségét, illetve költség változását méri. E kosár fő csoportjai az élelmiszerek, élvezeti cikkek, háztartási energia, üzemanyagok, szolgáltatások (lásd sz. táblázat). A fogyasztói árindex tehát különbözik a kiskereskedelmi árindextől egyrészt azért, mert a fogyasztói kosár nemcsak árukat, hanem szolgáltatásokat is tartalmaz (pl.: lakbér), így azok árai, illetve árváltozásai is befolyásolják. Másrészt különbözik azért is, mert az árindex számításához használt súlyok is eltérőek. Az éves átlagos infláció értékek mellett a jövedelemtulajdonosok valamint a pénz és tőkepiacok szempontjából az elkövetkező időszak (pl.: a következő 12 hónap) alatt várható, illetve ténylegesen bekövetkező infláció számít, ennek alapján hozzák meg döntéseiket. Ezért a monetáris hatóságok elsősorban a havi (az előző hónaphoz viszonyított), és az előző év azonos hónapjához viszonyított inflációt követik figyelemmel. A maginflációs (core inflation) mutató különböző módszertan szerint kalkulálható az általános gazdasági helyzet függvényében. A cél itt az infláció alaptendenciájának mérése, ezért az átmenetileg ható tényezők (piaci sokkok, indirekt adók, cserearányok változásának hatása) kiszűrésével korrigálják a tényleges fogyasztói árindexet (headline inflation). A fogyasztói árindex mellett más árindexek is használatosak. Az ipari termelői-és értékesítési árak, valamint a mezőgazdasági termékek termelői-felvásárlási indexei fontos szerepet töltenek be, mivel az árakat az első eladás pontján mérik, és igen részletesek, sok termékre terjednek ki. A GDP-deflátor viszont az egész GDP-nek az árindexe: magába foglalja az összes jószág, beleértve a tőkejavak és szolgáltatások árait, illetve árváltozását. Lényegében a nominális GDP és a reál GDP hányadosaként számítható ki.